A nevem Christine Danvers. Byronban élek, Kalifornia államban. A lakosság száma körülbelül 1100 fő. Ez egy nyugodt kisváros és az emberek nagyon kedvesek. Lassan tizennyolc éve élek itt szüleimmel, Carennel és Briannel, valamint a tizennégy éves öcsémmel, Brighttal.
Péntek délután van. A nyári szünet első napja. Most érettségiztem és szeptemberben kezdem az egyetemet barátnőmmel, Sarah Walkerrel. Mióta az eszemet tudom ő a legjobb barátnőm. Mindketten zenei pályán akarunk elhelyezkedni. Imádunk énekelni és gitározni. Sikeresen felvételiztünk a Dél-Kaliforniai Egyetem Képzőművészetek Iskolájába, Los Angelesbe. Nagy lelkesedéssel várjuk az iskolakezdést, de előbb ki akarjuk élvezni a nyár minden pillanatát.
Családom és barátaim már hetek óta a tizennyolcadik születésnapi bulimat szervezik, ami szombaton lesz. Nagyon izgatott vagyok. Ha a partiról kérdezek valamit, mindig elterelik a témát. Mindig csak annyit mondanak, hogy meglepetés lesz. Nagyon titokzatosak.
Csak ülök az ágyamon, és megint Stephen jár az eszemben. Ő Sarah bátyja és tizenkét éves korom óta szerelmes vagyok belé, de ő mindig is csak húgaként tekintett rám. Sosem panaszkodhattam. Mindig rengeteg fiú vett körül. Külsőm mindig vonzotta a másik nemet. Hátközépig érő majdnem fekete hajam, sötét szemeim és modellekéhez hasonló alkatom van. Azonban két és fél éve egy Drew Reed nevű fiúval járok. A tízedik osztály második félévét kezdte nálunk. Akkor költöztek ide Palo Verde-ből. Szerettem a társaságában lenni, sosem unatkoztam mellette. De barátságnál sosem éreztem többet iránta, mégis vele jártam.
A földről felvettem gitárom és előkerestem legújabb szerzeményem, a Várva várt álom szövegét. Ekkor kopogtatást hallottam. Biztos öcsém az, valószínűleg megint unatkozik, gondoltam. Ilyenkor mindig bejön hozzám, hogy elüssük az időt - általában gitározással és énekléssel. Ő szintén olyan kreatív alkat volt, mint én.
- Szabad – válaszoltam és az ajtó felé fordultam, amikor az kinyílt. Nem tévedtem: Bright dugta be a fejét az ajtón.
- Nem zavarlak? – kérdezte hatalmas vigyorral a képén. Megcsóváltam a fejem. Ő sosem zavar. Gyakran nem is testvérként tekintek rá. Néha úgy érzem, hogy ő inkább egy barát, akivel egy fedél alatt élek. Belépett szobámba és becsukta az ajtót. Ekkor vettem észre, hogy kezében van a gitárja.
- Megint unatkoztál és átjöttél, hogy szórakoztassalak? – kérdeztem tőle, mialatt az ágyamhoz sétált és leült. Ő csak lelkesen bólogatott. – És mit csináljak? Álljak kézen vagy fejen?
- Dehogy – nevetett fel hangosan – Csak énekelj! – Tekintete a nálam lévő papírra tévedt. Kikapta a kezemből. – Csak nem egy újabb Stevie-hez írt dal? – érdeklődött vigyorogva. Minek kérdezi, ha úgy is tudja a választ? Nem válaszoltam csak néztem rá. – Ezt a számot akarom hallani – jelentette ki ellenkezést nem tűrően. Ezt imádtam benne annyira, olyan makacs, mint én.
- Bármit, csak ezeket a dalokat ne – ellenkeztem, bár tudtam, semmi esélyem. Mindig eléri, amit akar. Ez most se lesz másként. Végig olyanokat mond, hogy kénytelen vagyok beadni a derekam.
- Ugyan, Chris! Ezek a legjobb alkotásaid! – A vigyorból már csak egy bátorító mosoly lett. Egyik kezét a vállamra tette és mélyen a szemembe nézett. Ugyanolyan csokoládébarna szemei vannak, mint nekem. – Sose szégyelld az érzéseid. – Mikor ilyeneket mond, az ember inkább azt mondaná, hogy egy érett férfi, nem hogy tizennégy éves. Ezeknek a szavaknak nem tudok ellenállni. Visszavettem a papírt és letettem magam elé az ágyra. Elkezdtem játszani.
Valaki egyszer azt mondta, hogy van választás
Mégis itt ülök egy felhőn, és érzem, mennyire fáj
Olyan ez, mint egy látomás, egy titkolt vallomás
Ne kérdezd azt, hogy ő mitől más
Tudom, s érzem, hogy eljön majd a várva várt álom
S akkor már nem lesz többé, aki bántson.
Ha vele vagyok, Ő a szabadság
S mellette nincs elérhetetlen távolság
Mi van, ha fáj? Mi van, ha összetörik az álmomat?
Csak meg akarom találni a helyem, hallani akarom a hangodat.
Lassan feldereng a hajnal, szívem sóhajtva érted kiált
S az életlen félhomályban ott tombol a néma vágy.
Sose hagynám, hogy bárki is bántson, sose engedném el két kezed.
Még nem tudom, hogy merre menjek, csak azt, hogy veled… hogy veled legyek
Tudom, s érzem, hogy eljön majd a várva várt álom
S akkor már nem lesz többé, aki bántson.
Mi van, ha fáj? Mi van, ha összetörik az álmomat?
Csak meg akarom találni a helyem, hallani akarom a hangodat.
Lassan feldereng a hajnal, szívem sóhajtva érted kiált
S az életlen félhomályban ott tombol a néma vágy.
Tudom, s érzem, hogy eljön majd a várva várt álom
S akkor már nem lesz többé, aki bántson.
Ha vele vagyok, Ő a szabadság
S mellette nincs elérhetetlen távolság
Mi van, ha fáj? Mi van, ha összetörik az álmomat?
Csak meg akarom találni a helyem, hallani akarom a hangodat.
Lassan feldereng a hajnal, szívem sóhajtva érted kiált
S az életlen félhomályban ott tombol a néma vágy.
Zavartan néztem fel a papírról öcsém szemeibe. Vajon hogy tetszett neki? Biztos ki fog nevetni. Mindig úgy éreztem közülünk ő az érettebb. Csak mosolygott, nem mondott semmit. Nekem ez így elég kínos volt. Percekig ültünk és egymás arcát fürkésztük. Én ezt már nem bírtam tovább.
- Milyen? – törtem meg végül én a csendet.
- Ez gyönyörű – mosolygott továbbra is. – Miért nem vallod be végre neki, mit érzel iránta?
- Az ki van zárva, hogy megtegyem – ellenkeztem.
- Mégis miért? – nézett rám értetlenül.
- Nem tudnám elviselni, hogy visszautasítson – válaszoltam szomorúan, miközben visszatettem a földre a gitárt és hátradőltem a párnámra.
- Miből gondolod, hogy visszautasítana? – érdeklődött.
- Mindig húgaként néz rám – jelentettem ki szomorkásan. – Nem egyszer mondta, hogy úgy szeret, mintha a húga lennék. – Miért mindig az én érzelmeimet kell kitárgyalnunk? Neki is van szerelmi élete, de ha én nem kérdezek rá, ő sose mond semmit. – És mi van veled és Ashleyvel? Mihez kezdtek most, hogy elköltöznek? – Bright arcáról lefagyott a mosoly. Tekintete szomorú lett. Nem szerettem így látni.
- Nem igazán tudom – válaszolta, szólásra nyitottam a szám, de folytatta. – Megbeszéltük, hogy megpróbáljuk a távkapcsolatot, hisz San Francisco nem a világ vége. De nem hiszem, hogy működni fog – jelentette ki remegő hangon.
- Miért ne működne? – értetlenkedtem.
A beszélgetést telefonom csörgése zavarta meg. Felvettem az éjjeliszekrényemről és a kijelzőre pillantottam. Sarah volt az.
- Szia, Sarah! – szóltam bele.
- Szia, Chris! Mit csinálsz? – kérdezte, de valahogy más volt a hangja. Nem is tudom megfogalmazni, milyen volt. Általában nagyon vidám, de most…
- Semmit, csak Brighttal beszélgetek. Valami baj van? Olyan furcsa a hangod – faggatóztam.
- Üdvözlöm öcsédet. De amiért hívlak azt inkább nem telefonon közölném. Jobb lenne, ha te is a két szemeddel látnád – hadarta. – Ki tudsz jönni a parkba?
- Persze, rögtön indulok. – Ezzel letettem.
- Valami baj van? – kérdezte Bright.
- Először is üdvözöl. Másodszor, fogalmam sincs – jelentettem ki miközben visszatettem a telefont a kisszekrényre. Lemásztam ágyamról, felhúztam a cipőmet.
- Én is üdvözlöm – mondta öcsém, miközben készülődtem.
- Jó átadom, de most rohanok. Szia, öcskös! – búcsúztam el tőle és lementem a földszintre. Anyu a nappaliban ült és újságot olvasott.
- Elmegyek Sarah-val a parkba – jelentettem ki, mialatt mellé sétáltam.
- Mikor jössz haza? – kérdezte anyu.
- Nem tudom. Lehet, náluk alszom.
- Jó, de majd hívj fel, ha ott maradsz.
- Rendben. – Egy puszit nyomtam az arcára és a bejárati ajtó felé vettem az irányt.
Anyu sosem mondta meg hányra menjek haza. Bízott bennem és tudta, hogy tudok vigyázni magamra. Elvégre szombaton tizennyolc leszek. Apu azonban máshogy gondolta. Mióta megkezdtem a középiskolát legszívesebben bezárt volna egy kalitkába és eldobta volna a kulcsot. Drew-val való kapcsolatomat se nézte jó szemmel. Elfogadta, de sose szerette a barátomat.
Amint kiléptem az ajtón szörnyülködve vettem tudomásul, hogy be van borulva és rosszallóan sötétek a felhők. De nincs időm ezzel foglalkozni.
Míg a park felé sétáltam azon gondolkodtam, mi történhetett. Sarah nem szokott így viselkedni. Eddig bármit elmondott még telefonon is. Biztos valami komoly dolog, ha nem tette meg. Bár ha jobban belegondolok, Stephen mindig ki tud találni valami ostobaságot, ami barátnőm jókedvét szegi, annak ellenére, hogy mennyire imádták egymást.
Pár perc alatt a parkhoz is értem, Sarah már várt rám. Pont az ellentétem volt. Mézszőke haj, tengerkék szemek. Testalkatilag viszont nagyon is hasonlítottunk egymásra. Fekete miniszoknyát és egy világos spagetti pántos toppot viselt.
- Mi az, amit nem tudtál elmondani a telefonban? - kérdeztem köszönés helyett. Láttam arcán, hogy valami bántja, de fogalmam sem volt mi lehet az.
- Mint mondtam jobb, ha a két szemeddel látod.
- De még is mit?
Nem szólt semmit csak elfordította fejét. Követtem pillantását, és ekkor megpillantottam.
Megláttam, amint barátom ölében egy lány ül, akit nagy szenvedéllyel ölelget és csókolgat. Szemeim elkerekedtek és könnybe lábadtak. Ezt nem hiszem el. Igaz, hogy nem szerettem, de mégis vele voltam. Bármit megadtam neki, amit csak kért, kivéve egy dolgot. Mégis mióta tart ez? Miért csal meg? Mit rontottam el? Annyi kérdés kavargott bennem, de egyikre sem tudtam a választ. Nem akartam tovább nézni őket. Most nagyot csalódtam Drew-ban. El akartam szaladni, de a lábaim nem mozdultak. Mintha földbe gyökereztek volna.
Sarah megfogta a kezem.
- Chris, én annyira… - kezdte, de nem folytatta.
Barátnőm érintése annyi erőt adott, hogy képes voltam megmozdulni. Sarkon fordultam és elindultam. Nem tudtam hova megyek, csak el innen. Nem akarom ezt látni. Azt hittem ő más, mint a többi srác, de tévedtem. Gyorsítottam lépteimen.
- Chris! – kiáltott utánam Sarah, de nem figyeltem rá.
- Chris?! – Erre megtorpantam. Már nem a legjobb barátnőm szólt. Nem mertem megfordulni. – Chris – már közvetlen közelről hallottam, és megérintette a karomat. – kérlek… - de nem tudta folytatni, mert én egyből megfordultam, és egy hatalmas pofont kevertem le neki.
- Ne érj hozzám! – ordítottam miközben a könnyeimmel küszködtem. – Nem akarlak többé látni! – kitéptem karomat a kezéből. Sarkon fordultam és elkezdtem szaladni.
Nem tudtam olyan messzire eljutni amennyire akartam. Talán a világon nincs olyan hely, ami elég távol lenne most számomra.
A park végéig jutottam. Nem tudtam tovább menni. Leültem egy padra, felhúztam térdeim, két karommal átöleltem azt, fejem ráhajtottam és zokogtam. Rejtély számomra, hogyan hallottam meg életem két legfontosabb emberének veszekedését. Annak ellenére, hogy nem szerettem, Drew igenis fontos volt nekem. Felemeltem fejem és a hangok irányába néztem. Sarah a park bejáratánál üvöltött Drew-val.
- Neked ehhez semmi közöd! – ordította barátom. Nem tudom, hogy szólíthatom-e még így egyáltalán.
- Tönkre tetted Christine életét! – vágott vissza. – Hogy tehetted ezt vele? Te voltál a mindene. Miért csináltad ezt? Mit ártott ő neked?
- Ez nem a te dolgod! Nem veled jártam és nem téged csaltalak meg! – A parkban sétáló emberek mind őket nézték. – Ne üsd az orrod olyan dologban, amihez semmi közöd! – ezt én már nem tudom tovább hallgatni.
- Elég legyen! Hagyjátok abba! – kiáltottam oda nekik, de mintha meg se hallották volna. Talán így is volt.
- Ami Chrisszel történik, ahhoz igenis közöm van! – vágta Drew képébe és lekevert neki egy pofont. Talán még annál is nagyobb volt, mint amit én adtam neki. Drew feje elvörösödött – biztos ideges lett a pofon miatt. Felkeltem a padról és feléjük indultam.
- Ggrr! – morogta és felemelte az egyik kezét. Jaj, ebből még baj lehet. Gyorsítottam lépteimen, szinte már szaladtam.
- Meg se forduljon a fejedben, hogy megütöd Sarah-t! – förmedtem rá.
- Csak visszakapja, amit nekem adott – húzta mosolyra a száját. Egyből abbahagyta a vigyorgást mikor észrevette, hogy dühöm kezd kiülni az arcomra.
- Akkor engem is meg kell, hogy üss, mivel én is megpofoztalak! – ismét könnyekkel lett tele a szemem.
- Chris, én nem úgy… - kezdte, de nem tudta befejezni, mert Sarah félbeszakította.
- Ne szólj hozzá! – förmedt rá. Megfogta kezem és elindult. – Gyere, inkább menjünk haza.
- Rendben – mondtam, de inkább suttogásnak tűnt.
Ha Sarah most nem lenne mellettem biztos valami őrültséget csinálnék. Ha ő nincs, kitudja Drew meddig játszadozott volna még velem. Örülök, hogy itt van mellettem. Rá bárhol, bármikor, bármiben számíthattam.
Megálltunk a házunk előtt.
- Inkább menjünk hozzátok. Ha anyu így meglát biztos nem fog békén hagyni – javasoltam. Sarah nem mondott semmit csak bólintott. Közel laktunk egymáshoz, így csak néhány percbe telt, míg legjobb barátnőmékhez értünk. Egész út alatt nem szóltunk semmit. Mindig tudta mire van szükségem, és most a csendre vágytam.
Megtorpantam az ajtó előtt.
- Mi a baj? – kérdezte Sarah.
- A szüleid itthon vannak? Nem akarom, hogy így lássanak – válaszoltam szipogva.
- Dehogy. Csak az idióta bátyám, de vele nem kell foglalkozni – mondta mosolyogva. Stevie itthon van?
- Mikor jött haza? – kérdeztem csodálkozva.
- Szombat este, de inkább menjünk be, mert nagyon lóg az eső lába – javasolta.
Hirtelen eltűnt a hangom. Nem tudtam megszólalni, csak bólintottam. Remek. Ennek miért pont most kellett megtörténnie, mikor ő is itthon van? Nem akarom, hogy így lásson, de ezt már nem tudom kivédeni.
Bementünk a házba és egyből Sarah szobája felé vettük az irányt. Amint beléptem a szobába egyből az ágyra rogytam és újra zokogtam. Barátnőm nyugtatásként a hátamat simogatta. Hirtelen Stephen rontott be a szobába.
- Mi van csajok, ennyi volt a séta? – kérdezte vihogva. Egyből alább hagyott a jókedve mikor meglátta vörös szemeim. – Hé kicsi csillag, mi a baj? – faggatott miközben az ágy mellé térdelt. Imádtam mikor kicsi csillagnak hív. Azért nevezett így, mert egyik Halloweenkor csillagnak öltöztem - lehettem vagy 5 éves. A többiek jól ki is nevettek emiatt, de ő nem tette. Mindig megvédett, ha bárki csak egy rossz szót is mondott rám. Egyik kezével letörölte könnyeim, majd megfogta egyik kezem. – Gyere velem! Próbánk lenne a srácokkal, de megbeszélem velük, hogy kiénekelhesd magadból bármi is bánt.
- Nem tudnék most énekelni – szipogtam – de azért szívesen lemegyek a próbára.
- Rendben – mosolyodott le ismét, megpuszilta a homlokom, majd felhúzott az ágyról.
Elvesztettem az egyensúlyom, szerencsére Steve megtartott. Nem kockáztatta meg, hogy elesek ezért átkarolta a derekam és magához húzott. Ebbe bele is pirultam. Csendben haladtunk Stephen kocsija felé. Mikor odaértünk megállt.
- Előre akarsz ülni, mellém vagy inkább hátra? – kérdezte, számomra furcsán csillogó szemekkel.
Nyitottam a szám, hogy válaszoljak, de egy árva hang se jött ki a torkomon. Elmosolyodtam és bólintottam. Stephen is elmosolyodott. Hallottam a hátam mögött ahogy Sarah felkuncog. Hátra fordultam és barátnőm arcán hatalmas vigyor ült. Hirtelen megtaláltam a hangom.
- Mi ilyen vicces? – csodálkoztam rá.
- Semmi – válaszolta – Nyugodtan ülj előre.
Nem volt időm válaszolni, mert hallottam, ahogy Steve nyitja nekem az anyósüllés felöli ajtót. Megfordultam és ugyanolyan vigyorgó fejjel találtam szemben magam, mint amilyentől elfordultam. Meglátszik, hogy testvérek. Ez engem is mosolygásra késztetett. Beültem az autóba. Sarah is beült, gondolom mivel hallottam becsapódni az ajtót. Végre Stephen is beszállt. Beindította a motort és egyből elindult a zene. A zenekar egyik CD-je volt bent. Mindig ők vették fel, de én így szerettem. Imádtam a zenéjüket. Minden számukat ismerem, de ez valahogy nem ismerős. Stevie hangja gyönyörű. Mikor még elemibe jártunk mindig énekelt nekem. De mióta zenekarban énekel beleszerettem a hangjába.
- Ez a ti zenétek? – fordultam sofőrünkhöz.
- Igen, miért? – még mindig mosolygott. Hátrafordultam és ott is ilyen mosolyt láttam. Ezekbe meg mi ütött?
- Még nem hallottam – válaszoltam. Tekintetem Stephen és Sarah között vándorolt. – Min vigyorogtok ennyire?
- Semmin – jött mögülem a válasz.
- Azért nem hallottad még, mert ez csak egy demó. A hétvégén vettük fel.
- Mi a címe? – kezdte felkelteni az érdeklődésemet. A mosoly lefagyott az arcáról.
- Ennek vége.
- Mi? – értetlenkedtem.
- Ennek vége. Ez a szám címe – válaszolta, de arca már nem volt vidám. Kérdőn hátra pillantottam Sarah-ra, de ő csak megvonta a vállát.
Elkezdődött a szöveg. Csak arra tudtam figyelni.
Elfogytak a szavak, az időből kifutottunk
Elfogytak az okok, amiért együtt vagyunk
Tudjuk baby, ennek örökre vége
Jobb erről többet nem beszélni
Ne hívj még akkor se, ha eszedbe jutok
Elég nehéz, nem akarom hallani a hangod a rögzítőmön
Talán jobb lesz, ha a dolgot elintézettnek tekinted
Így ha nem válaszolok a hívásaidra, az ezért lesz
Mert már nem jövök vissza, az ajtót becsukom
Nem akarok a hiányodba belebukni, már nem a régi vagyok
A telefonból is kitöröltem a képedet baby
Nem tudtam megállni, hogy ne láthassam mosolyodat az arcodon
Mert ennek vége
Tudod, hogy ezúttal vége
Ha hívsz, megállom, hogy felvegyem
Nem akarom hallani az üzeneted
Megpróbállak kitörölni a fejemből
Mert ennek vége
Esküszöm, hogy ezúttal vége
Ne hívj, üzenetet se hagyj
Nem akarom tudni, hogy merre vagy
Baby, mert ennek vége
Szememből újra hullani kezdtek a könnyek. Éreztem Stephen kezét az arcomon, ahogy letörli könnyeim.
- Kicsi csillag, mi a baj? – kérdezte, de nem tudtam rá válaszolni, csak megcsóváltam a fejem. Tovább figyeltem a szövegre.
Oh, kérdeztem, valahányszor csak körbe jártam
Megtettem, amire csak képes voltam
Nincs szükségem egy újabb fejezetre
Hagyd, hogy az érintés rövid legyen és édes
Mert már nem jövök vissza, az ajtót becsukom
Nem akarok a hiányodba belebukni, már nem a régi vagyok
A telefonból is kitöröltem a képedet baby
Nem tudtam megállni, hogy ne láthassam mosolyodat az arcodon
Mert ennek vége
Tudod, hogy ezúttal vége
Ha hívsz, megállom, hogy felvegyem
Nem akarom hallani az üzeneted
Megpróbállak kitörölni a fejemből
Mert ennek vége
Esküszöm, hogy ezúttal vége
Ne hívj, üzenetet se hagyj
Nem akarom tudni, hogy merre vagy
Baby, mert ennek vége
Te is tudod, hogy ennek vége
Mikor a szíved már nem ég és nem epekedik
Túl leszel rajta, amikor már nem keresed
És te is úgy teszel, ahogy korábban ő cselekedett
És magadhoz akarod húzni, közel
De a szíved már hidegen ölel
Megcsókolod, a szemei nem csukódnak le
A szívedből örökre kiszökell
És ez fáj neked, de tudod, hogy a legjobb lesz ez
Tudod, hogy ennek vége
Tudod, hogy ezúttal vége
Ha hívsz, megállom, hogy felvegyem
Nem akarom hallani az üzeneted
Megpróbállak kitörölni a fejemből
Mert ennek vége
Esküszöm, hogy ezúttal vége
Ne hívj, üzenetet se hagyj
Nem akarom tudni, hogy merre vagy
Baby, mert ennek vége
Ha hívsz, megállom, hogy felvegyem
Nem akarom hallani az üzeneted
Megpróbállak kitörölni a fejemből
Mert ennek vége
Esküszöm, hogy ezúttal vége
Ne hívj, üzenetet se hagyj
Nem akarom tudni, hogy merre vagy
Baby, mert ennek vége
Semmit nem érzékeltem a külvilágból. Észre sem vettem mikor álltunk meg. Arra eszméltem fel, hogy Steve az arcomat simogatja és szólongat.
- Csillagocskám, most már kezdesz megijeszteni – húga felé fordult, de ő nem mondott semmit.
- Drew – csak ennyit tudtam kimondani, de ezt is csak suttogva.
- Mit csinált vele? – még mindig Sarah-hoz beszélt, mivel rájött – gondolom -, hogy nem igazán tudok beszélni. – Szakított vele?
- Nem, rosszabb – válaszolt barátnőm.
- Mondd, hogy nem ütötte meg! Akkor megölöm azt a dögöt – fakadt ki Stevie.
- Nem. De rám kezet emelt. – Stephen arca a vörös nem tudom milyen árnyalatát vette fel. Kezdett egyre mérgesebb lenni. – Nyugi, nem ütött meg. Chris megakadályozta.
- Akkor mit csinált, hogy az én drágaságom így kiborult? – felém fordult, halványan rám mosolygott, és lágyan megsimogatta a könnyektől nedves arcomat.
- Megcsalt – szipogtam. Arcáról még az a halvány mosoly is eltűnt.
- Ezért vége annak a mocsoknak – fortyant fel. Beindította motort és körülnézett, hogy jön-e valahonnan autó.
